Pánik katonaság

Kapcsolatunk az interneten zajlott, bár nem mindig teljes egyetértésben. Mivel más kultúrából valók vagyunk, így előfordulnak vallási, kultúrális, neveltetési különbségek. Én erre mindig csak annyit mondtam, hogy 'Hál Istennek, hogy nem vagyunk egyformák.' De mindig érdeklődve és nagy figyelemmel hallgattam, hogy ott hogy mennek a dolgok. :)


3 havonta tudtunk találkozni. Mindig én voltam, aki utazott, mivel nekem sokkal egyszerűbb menni, mint neki jönni. Elmondhatom nem volt olcsó és könnyű sem. Úgy alakítani a munkát, hogy 3 havonta 2-3 hétre el tujak menni és persze a pénzem is meglegyen. Utánna visszacsöppenni az itteni életbe... Én úgy látom ez csak időszakosan működik, előbb-utóbb valakinek meg kell hozni a döntést, hogy ki adja fel az életét, karrierjét. Én megmondom őszintén az elején még nem voltam oda az ötletért, mikor még nem volt ismeretem az ottani életről. Mára ez már teljesen megváltozott. :) Én nem úgy éltem meg, hogy itt feladok mindent, hanem újraépítek mindent, csak Törökországban. Lehet karriert ott is csinálni!


Csodálatos volt minden alkalommal az együtt töltött hetek, bár hangsúlyozom itt is, nem volt veszekedésektől mentes. :) De türelemmel kell egymással szemben lenni, ami szinte mindig nekem volt több. :)


Már jóideje voltunk együtt, mikor azzal a hírrel hívott fel, hogy szeptemberben be kellene vonulnia katonának. Akkor sokkot kaptam, mivel előtte nem beszéltünk erről. Nem tudtam, hogy mivel jár, mennyi idő, hogyan tudjuk tartani a kapcsolatot. És ami a legilyesztőbb volt, hogy már megvolt a repülőjegyem októberre, de arra az időre neki már a seregbe kellett volna lennie...


Ekkor tettem fel a nagy kérdést, hogy most mi lesz??? Kadir meglepő nyugodsággal válaszolta, hogy semmi, mert nem vonul be. Kockáztat, csak hogy velem lehessen, ez az ő baja ha elkapják. Nagyon féltem, hogy valami balul fog elsülni. Meg azért a stressz rá is nyomta a bélyegét erre az időszakra.


Végül szeptember helyett november 20-án bevonult, mondanom sem kell, hogy nem dícsérték meg a két hónapos késés miatt, kapott is egy szép bejegyzést a katonaigazolványába: 'DK' (=késett). Úgy néz ki nagyobb baja nem lesz ebből a kis afférból, mert nem kapták el és saját szándékából vonult be, de bevonult.


30 napos alapkiképzés következett Ankarában, majd 1 hetes eltáv, amikor szintén felkerekedtem, hogy együtt tudjuk tölteni a karácsonyt. Nagyon furcsa volt látni rövid hajjal, előtte hosszú göndör volt, most majdhogynem kopasz. Boldog voltam, hogy újra átölelhetem, csókolhatom... Olyan gyorsan eltelt az az 1 hét és azon kaptuk magunkat, hogy újra el kell válnunk. Most lesz a leghosszabb időszak, mikor nem találkozhatunk, mégpedig 6 hónap. Szörnyű volt belegondolni. Újra elkezdődött az izgulás, mivel, hogy az utolsó napomat is együtt tudjuk tölteni, későn indult el és késett 1 napot. Amiért szintén nem járt dícséret. Egy olyan helyre került a párom, ami azért nem egy biztonságos térségnek számít. A másik, hogy onnan 1 napi útra van Antalya. Ez a hely Urfa mellett található, Viransehir.


Török katonaság csak 23 nap eltávot engedélyez, amit úgy terveztünk, hogy egyszer 14 nap, egyszer 9 nap bontásban kéri ki. Amíg eljött ez a 2 hetes eltáv júniusban, életem egyik legnehezebb időszaka volt, mivel folyton úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Olyan jól esett volna néhányszor ha mellettem tudott volna lenni a nehéz pillanatokban, de sajnos nem.

Próbáltam mindig erősnek mutatni magam, mivel szegény így is rossz körülmények közt van, nem akartam én is traktálni...


Várva várva eltelt ez a fél év is, amit levelezve, telefonálással és kéthetetnte internet kávézóval töltöttünk. Mondhatnám ez volt az egyik legmeghatározóbb időszak a kapcsolatunkban. Rájöttem, hogy rossz nélküle és amint lehet ezen változtatni akarok. Ekkor hoztam meg igazából a döntést, hogy nekem Törökországban a helyem, a párom mellett.


Folyton az járt a fejemben, hogy ki szeretnék menni dolgozni, mire a párom leszerel, tudjak valamit kezdeni magammal, munkám legyen és tisztába legyek a munkavállalás ügyes-bajos dolgaival. Amint hazaértem elkezdtem nézegetni az utazási irodák honlapjait, bár akkor már jóval benne voltunk a szezonban, hátha találok valami munkát. És mit ad isten, pont találtam is egy hírdetést, hogy telepített idegenvezetőt keresnek Antalya-ba. Én kapva kaptam az alkalmon és elküldtem az önéletrajzomat, amit egy interjú követett.

Amíg vártam a visszajelzésre, megpróbáltam felkészíteni a párom, hogy lehet, hogy rövidesen Törökországba fogok dolgozni... Mondanom sem kell, hogy nem fogadta jól a hírt. Mivel én ott leszek egyedül, nélküle, nem tud rám vigyázni, aggódik, és a másik, hogy nem tud nekem segíteni.

Próbáltam elmagyarázni, hogy én egyedül szeretném csinálni, nem szeretnék senkire sem ráutalva lenni, egyedül kell vennem ezt az akadályt. Nagy puffogások árán beletörődött a döntésembe.
Szerintem erre szükség van. Sok történetről hallottam, hogy lányok bajba kerülnek egy idegen országban. Ha egy lány nincs ráutalva a párjára, egyedül is boldogul, talpraesett, önálló, tudja mit hol talál, megvannak a kellő információi akkor nem kerülhet bajba. Nem lehetséges, hogy egy férfi uralkodik rajta vagy fogságban tartja, stb... Tudjátok: A tudás hatalom!!!
Persze a törökök felettébb gondoskodóak, nem a rossz szándék vezérli őket. De engem akkor is frusztrál, ha helyettem akarnak valamit csinálni, intézni. Ha segítségre van szülségem akkor kérek, de először megpróbálok minent magamtól megoldani.
De ezek után jött még a java, amikor már kint voltam, a napi fárasztó munka után, még órákat telefonálni. Bevallom volt, hogy beszélgetés közben elaludtam, vagy elkezdtem teljesen másról beszélni mert már álmodtam. Viccesen hangzik, Kadir is nevetett először, de utánna kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Hogy én mindig fáradt vagyok, nem tudunk rendesen beszélgetni, stb... Bár én megígértem neki, hogy semmi sem fog változni köztünk, de a fáradság nagyobb úr volt. Éjjelente, mikor elkeztünk beszélni mindig felkeltem, mert ha fekve maradtam bealudtam, kicsit megmostam az arcom és így sikerült fennmaradnom. A lakótársaim tiszta hülyének néztek, nem vagyok normális, meg kikészítem magam. Meg ha nem tudja megérteni, hogy fárad vagyok és több alvásra van szükségem, akkor minek vagyunk együtt. Szóval két helyről kaptam az ívet... Szép lassan hozzászoktam a pár órás alváshoz, nem akartam, hogy érezze, hogy az alvás vagy bármi más fontosabb nekem. És "lekoptatom" ha aludni akarok. Nem ilyen alapokra építettük a kapcsolatunkat. Ő is sok mindent feladott, pihenés, alvás helyett, vagy hogy egy kicsit a katonatársaival beszélgessen, sokszor evés helyett ő azt választotta, hogy áll a telefonfülke mellett és velem beszélget. Akkor én miért ne tenném meg?
Sokszor nagyon nehéz volt, de túl vagyunk rajta. :)

Megjegyzések

  1. Szia Lara!

    Gondolom én vagyok a 101. aki ír neked, mert egy cipőben járunk! Csak dióhéjban: idén tavasszal ismertem meg a páromat Magyarországon, aki egy Németországban élő török srác. 6 hónapot együtt tudtunk lenni itthon, aztán neki haza kellett mennie (dolgozni volt itt). Még egyetemre jár, most ebben a félévben épp Shanghaiban van - hát nem könnyű... 6 hónapig minden nap minden percben együtt, most pedig totálisan külön. 8300 km. De nem is ez a lényeg! :) Annyira megfogott, amit írtál a török fiúkról, hogy mekkora szívük van, és hogy mennyire sokkal férfiasabbak, őszintébbek mint bármelyik magyar férfi! :) Az én párom is ilyen, annak ellenére, hogy ő ugye nem Törökországban szocializálódott. Remélem nem gond, hogy kisregényt írtam, csak szerettem volna elmondani, hogy örülök neki, hogy rátaláltam a blogodra, mivel itthonról nem túl sok biztatást kapok a kapcsolatot illetően. Ha gondolod beszélhetünk majd! :)

    Üdv! :)

    VálaszTörlés
  2. Szia. Örülök hogy megkerestél. én sem sok bıztatast kaptam, senkı nem bızott az egészben. Az a 6 honap ıs sokat szamıt... Mıkor tudtok legközelebb talalkoznı? Folytathatjuk msn-en vagy e-mailben a beszélgetést. Addıg ıs mınden jot.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Felső Düden Vízesés

Mit nézzünk meg Antalya-ban

Török riviéra luxushotelei